Feszültség a fémlemezek mögött

Dániel elindult lefelé a hideg lépcsőfokokon. A telefonja fémházát szorította a zsebében, mintha az ismeretlen számról érkezett üzenet fizikai súllyal bírna. Nem maradhatott a négy fal között, ahol a felmondása és az elszálló hitelek emléke fojtogatta. A földszintre érve a lépcső alatti félhomályba lépett, ahol a sárgaréz fémlemezekből álló postaláda-sor halkan rezonált a bejárati ajtó felől beszűrődő huzatban.
A postaládáknál Fekete Zoltán állt. A közös képviselő kimért, szinte szertartásos mozdulatokkal rendezgette a társasházi értesítőket, de ahogy meghallotta Dániel lépteit, azonnal felé fordult. Zoltán ma is köreit járta a házban, szigorú tekintete minden apró szabálytalanságot rögzített. A falak között feszülő néma ellenségeskedés a kapualj szűk terébe sűrűsödött.
– Késő van a postához, Dániel – szólalt meg Zoltán, hangjában élre köszörült éllel. – Remélem, nem a közös költség elmaradásáról szóló figyelmeztetést keresi. A felújítási alap hiányosságaiért valakinek felelnie kell.
Dániel szája keskeny vonallá szűkült, kezét a saját nevével jelzett bedobónyíláshoz emelte. Nem akart válaszolni a provokációra, de a Zoltán jelenlétéből áradó kontrollmánia szinte fizikai nyomást gyakorolt rá. A kulcsot a zárba illesztette, miközben a pulzusa a fülében kalapált. Amikor a fémlemez lepattant, a kis rekesz sötétjében nem egy hivatalos levelet pillantott meg, hanem egy kézzel címzett, névtelen borítékot.