A zárt boríték súlya

Dániel ujjai megdermedtek a hűvös papíron. Érezte, hogy Fekete Zoltán éles tekintete a tarkójába fúródik, mintha a közös képviselő át akarná világítani a boríték vastag, bélelt anyagát. Nem engedhette, hogy Zoltán meglássa a félreérthetetlen, csupasz címzést. Kényszeres mozdulattal kapta ki a papírt a fémrekeszből, és azonnal a kabátja belső zsebébe süllyesztette, miközben a zár kattanással csapódott vissza.
– Valami magánküldemény? – kérdezte Zoltán, hangjában a gyanakvás megszokott élével. Egy lépést tett felé, kezében a társasházi körlevelek kötegével. – A lakók nem használhatják a postaládákat magánüzenetek névtelen bedobálására. Szabályellenes.
– Egy reklámanyag volt, semmi több – vágta rá Dániel feszülten, szinte éles hangon. A zsebében lapuló boríték égetni látszott a mellkasát, pont úgy, ahogy a tegnap esti, visszafordíthatatlan döntésének emléke. Tegnap éjjel törölte a cég belső adatbázisából azokat a fájlokat, amelyekkel a saját bőrét próbálta menteni – s most a névtelen SMS után itt volt a fizikai bizonyíték is, hogy valaki végignézte a lépéseit.
A lépcsőház csendjét a földszinti ajtó csikorgása törte meg. Szabó Gábor lépett be a sötét kapualjba csomagokkal a kezében, de ahogy megpillantotta őket, bizonytalanul megtorpant, majd erőltetett, túlságosan szívélyes mosollyal intett Zoltánnak. Dániel kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenséget, és gyors léptekkel megindult a lépcsőn felfelé. A szíve a torkában dobogott; vissza kellett érnie a lakásába, mielőtt a folyosó sötétjében nyitná ki az üzenetet.