Fényjelzés a homályból

A második emeleti folyosó sűrű vaksötétjében Dániel, Gábor és Enci elérték Karesz ajtaját. Mielőtt azonban ráverhették volna a zárra a dühödt öklüket, a fa ajtószárny magától résnyire nyílt: Karesz állt a küszöbön, kezében egy szál imbolygó gyertyával, arcán zavart, félénk mosollyal.
– Srácok, ez csak egy kis túlfeszültség volt, ne csináljátok már a fesztivált! – dadogta a zenész, de a szava azonnal fennakadt, amikor Kovács Tibor bá lépett elő a lépcsőforduló homályából. Az idős villanyszerelő reszkető kézzel, szikrázó szemmel mutatott a füstölgő óraszekrény irányába.
– Te felelőtlen szerencsétlen! Hát nem érted? – kiáltotta Tibor bá elcsukló hangon. – A hatóság épp most nyilvánította életveszélyessé az épületet! Ha az a hibás kábel kigyullad, az egész ház bent ég a kényszerkilakoltatási határidő előtt!
Bálint a korlátnak támaszkodva próbálta uralkodni szaporodó légzésén. A vaksötétben a rettegés gúzsba kötötte: félt, hogy a kiérkező katasztrófavédők az elektromos járatok átvizsgálásakor rábukkannak a tegnap elrejtett barna borítékra. Ekkor Dániel zsebében vakító élességgel villant fel a mobiltelefon kijelzője. Egy ismeretlen számról érkező rövid üzenet bontakozott ki a homályban: „Tudjuk, mit tettél tegnap éjjel a hálózaton. A hatóság már a szervereket keresi.” Dánielnek elakadt a lélegzete; a sötétség hirtelen fojtogató hálóként borult rá.