Fenyegetés a lépcsőpihenőn

Dániel lassan leengedte a kezét, a mobil sötét kijelzője mögött azonban a fenyegetés tovább parázslott. Bálint nem habozott: rálépett a következő lépcsőfokra, maga mögé tolva Erikát. A karja feszült, amint a sötétben Dániel mellkasának szegezte a tekintetét.
– Mit bámulsz, Dániel? Valami baj van? – mordult fel Bálint halk, de fenyegető hangon, miközben a kabátjában lévő barna boríték éles pereme a bordái közé vágott.
– Nem velem van baj, Bálint – válaszolta Dániel, s a hangja még a saját fülének is idegennek tűnt. A zsebében meglapuló kijelző újból megrezzent. – Kérdezd inkább azt, aki odafönt várja a választ a tegnapi húzásodra.
Ricsi eközben kapkodva igyekezett kikapcsolni a megvadult lámpát, ám a kapcsoló beszorult, a hideg fénysugár pedig megvilágította az emeleti folyosó végén álló árnyat. A nehéz csizmák zaja és a fémes csörrenés határozott léptekkel közeledett a lépcsőház alsóbb szintjéről. Tormai főtörzs már nem a sötétben tapogatózott.
Erika megragadta Bálint ingujját, és a korlát felé húzta a férfit.
– Bálint, jön valaki! – suttogta kétségbeesetten, miközben a gyermek halk nyöszörgéssel mocorogni kezdett a pólyában.
Bálint egyetlen lépéssel közelebb lépett Dánielhez, alig néhány centire a férfi arcától. A szemei villámlottak a dühtől.
– Ha bármit eljártál a száddal tegnap este óta, megbánod – sziszegte, majd megragadta Erika csuklóját, s elviharzott Dániel mellett a második emeleti lakása felé, mielőtt a hatóság fénye elérte volna a pihenőt.