Fenyegetés a félhomályban

Kelemen Dániel lassan hátralépett a kémlelőnyílástól, és halk kattanással megeresztette a dupla zárat. A folyosón elhaló léptek – Balog ügyvéd élre vasalt eleganciájának hűvös koppanása – még visszahangoztak a kőlapokon, de a lakás belső csendje most sokkal fojtogatóbbnak hatott. Dániel a konyhaasztalhoz sétált, ahol a telefonja kijelzője némán felvillant a félhomályban.
Egy ismeretlen számról érkezett üzenet állt a képernyőn: „Tudom, mit utaltál át tegnap éjfélkor. Balog úr sem fogja elhinni, ha meglátja a bizonylatot.”
A gyomra azonnal görcsbe rándult. A tegnap esti elkeseredett húzása, amikor a digitális nyomokat próbálta eltüntetni és a saját adósságait áttolni egy szürke zónás számlára, nem maradt észrevétlen. A tenyere nyirkos lett, a szíve a torkában dobogott.
Odakintről hirtelen éles kiabálás törte meg a ház feszült csendjét. Dr. Szabó András vágódott ki a földszinti rendelőből, dühösen káromkodva csapva be a nehéz tölgyfa ajtót. Az első emeleti korlátnál Várkonyi Gábor álldogált, s gúnyos, teátrális mosollyal figyelte az orvos kitörését. A lépcsőházban felgyülemlett indulat szinte szikrázott.
Dániel nem merte felkapcsolni a villanyt. Remegő ujjal nyomta ki a kijelzőt, és az ablakhoz lépve próbálta kitalálni, ki tudhat a tegnapi titkáról.