Fénycsík a félemeleten

A koromsötét lépcsőházban csak az összetört biztosítékdoboz utolsó szikráinak visszfénye vibrált a falakon. Miközben a szomszédok lábdobogása és felháborodott kiabálása Karesz második emeleti ajtója felé hömpölygött, Bálint a nedves vakolatú falhoz lapulva próbált elhátrálni a rendelő ajtajától. A padlón heverő barna borítékot a vaksötét teljesen elnyelte, de a lelepleződés fojtogató emléke nem engedte mozdulni.
Ekkor egy keskeny, sárgás fénycsík vágott át a homályon. A félemeleti pihenőnél álló Erzsi néni zseblámpája nem az emeletre tartó dühös tömeget pásztázta, hanem kíméletlenül Bálint dermedt arcára szegeződött. Az öregasszony lassan, szinte zajtalanul lépkedett lefelé a korlát mellett, szoknyája suhogása alig hallatszott ki a felettük tomboló ricsajból. Mielőtt Bálint megszólalhatott volna, Erzsi néni hideg, csontos ujjaival meglepő erővel szorította meg a férfi csuklóját.
– Ne rohanj úgy, Bálint – suttogta az asszony, s a hangja élesebb volt, mint a lépcsőházban terjedő égett szigetelőszag. – Ahelyett, hogy Enci után kiabálnál a sötétben, jobb, ha odafigyelsz arra, kik ólálkodnak a lábad alatt. A szuterénben nemcsak a gitáros kölyök kavarja a bajt. Tegnap este láttam, ahogy az a csempész Ricsi egy nehéz táskával beosont Szabó doktor hátsó ajtaján. Ricsi nem prémium kávét vitt oda, Bálint... a doki az ő segítségével menekíti a dobozokat Balog ügyvéd úr adósságbehajtói elől.
A pletykába csomagolt figyelmeztetés úgy sújtott le a sötétben, mint egy újabb feszültségingadozás. Bálint torka kiszáradt, miközben a félemelet felett egy nehéz dörrenés jelezte: a felbőszült lakók elértek Karesz ajtajához.