Erzsi néni éles szeme

A kávéval megkent egyenruhások habozva, de végül mégis az emeletek felé indultak, Ricsi fénycsóváját követve. A pince felől továbbra is hallatszott a víz tompa morajlása, de a rendőrök tekintete már az „aktív” lakossági bejelentés felé fordult. Kőves Dezső bá fellélegzett, ahogy az árnyékok elnyelték a zseblámpák fényét, de a szíve még mindig hevesen dobogott a hóna alatt szorított mappa súlya alatt. Lívia apró, remegő mozdulattal még egyszer végighúzott a zár felett, mintha az extra kattanás biztonságot adhatna a titkainak.
Ahogy a rendőrök elhaladtak a félemelet mellett, a 4-es lakás ajtaja résnyire nyílt. Vincze Erzsébet, Erzsi néni, fején egy főkötővel, előbukkant a félhomályból, szemeivel azonnal végigpásztázva a lépcsőházat. Mintha csak erre a pillanatra várt volna. Meg sem várta, hogy megszólítsák, azonnal a rendőrökhöz fordult, ártatlannak tűnő, de éles hangon. „Uraim, remélem, nem a Karesz úr erősítője miatt jöttek, mert az még a tegnap este volt! Akkor is rázta a falakat, hogy azt hittem, összedől a ház, de most már lassan a víz is eléri a második emeletet. Arról nem is beszélve, hogy ma hajnalban is valami motoszkált a szuterén felől, mintha valaki pakolt volna, még mielőtt elment az áram. Tudják, a sötétben az ember sok mindent lát meg hall… vagy éppen nem.”
Székely Ricsi pillantása egy pillanatra megakadt Erzsi néni merev arcán, majd feszülten visszaterelte a rendőrök figyelmét a lépcsőház felső szintjére. A kávészag és a dohos dohányszag keveredett a pincei vizenyős levegővel, ahogy a járőrök lassan elindultak felfelé, a bejelentés forrása felé. Erzsi néni azonban még mindig ott állt az ajtóban, tekintetével Aladárt és Mátét kereste a sötétben, mintha a szavai nem is a rendőröknek, hanem nekik szóltak volna. A szomszédok figyelme élesebb volt, mint valaha, mindenki a másik arcán kereste a tegnap esti titok nyomát.