Rendrendelet a sötétben

A lépcsőforduló sötétjében Fekete Zoltán alakja tűnt fel, éles, hideg fénysugárral törve át a homályt. A közös képviselő nem a pincei vízfolyásra vagy a rendőrök kávészagú jelenlétére figyelt, hanem a folyosón felhalmozott szabálytalan tárgyakra. Nehéz, kimért léptekkel indult lefelé a felsőbb szintről, kezében a megszokott, sárga szélű műanyag mappájával és egy csomag öntapadós figyelmeztető cédulával.
– A tűzvédelmi menekülési útvonal eltorlaszolása közvetlen életveszély, különösen egy ilyen áramszünet idején! – dörrent meg Fekete úr hangja, miközben fénysugara rávetült a fal tövében felejtett gitártokra és egy halom összehajtott papírdobozra. Egyetlen határozott mozdulattal ragasztott egy rikító sárga figyelmeztető cédulát a 6-os lakás ajtófélfájára, közvetlenül a csengő mellé. – Huszonnégy órát adok a folyosói ingóságok eltávolítására, ellenkező esetben az épületkezelőség saját költségre szállíttatja el azokat.
A járőrök meglepetten álltak meg a lépcsőn, miközben Fekete úr szigora jéghideg zuhanyként hatott a megfélemlített lakókra. Kőves Dezső bá még mélyebbre húzta a kabátja alá a gáláns okiratok lapjait tartalmazó mappát, attól tartva, hogy a képviselő éles szeme a szürke zónás iratokat is kiszúrja. Lívia a falhoz lapult, táskáját a mellkasához szorítva, miközben Király Aladár a korlát mögé húzódott.
– Igaza van, Zoltánka, mindig mondtam, hogy rendnek kell lennie! – kiáltott fel Erzsi néni az ajtórésszel védett állásából, de Zoltán azonnal rászegezte a lámpája fényét.
– Önre is vonatkozik, Vincze úrnő. A kapualjban felejtett virágállványa szintén akadályozza a hatósági vonulást – vágott vissza szigorúan Zoltán, majd a járőrökhöz fordult, átvéve az irányítást a sötét lépcsőházban. A feszültség szinte tapinthatóvá vált a szűk térben.