Elrejtett iratok a kapualjban

Bálint lassan meghátrált a rácsos vasajtótól. A zár kemény kattanása még ott visszhangzott a hűvös falak között, míg Fekete Zoltán zseblámpájának vakító köre végigpásztázta a kapualjat. Nem maradt kiút a szilárdan elszánt közös képviselő mellett.
– Bálint! Mit dugdosol? – szisszent fel a félemeletről Enci, hangjában remegő riadalommal. A lány tekintete a férfi kabátja alá fúródott, ahol a vastag, barna boríték éles sarka kitüremkedett. Tegnap este óta tudta, hogy valami végzetes lapul a háttérben, de a fenyegető sötétségben most vált kézzelfoghatóvá a veszély.
Mielőtt Fekete úr közelebb léphetett volna, a földszinti mellékfolyosó felől halkan megrecsegett a padló. Köves Dezső lépett elő az árnyékból, elegáns, kimért mozdulattal megigazítva puha kalapját. A nyugalmazott nyomdász arcán nyoma sem volt a pániknak; tekintete egyetlen pillanat alatt felmérte a kapualjban kialakult patthelyzetet.
– Zoltán úr, a fegyelem szép dolog, de a lakókat rettegésben tartani nem vezet jóra – jegyezte meg Dezső bá meleg, mégis határozott hangon. Közben látszólag véletlenül úgy helyezkedett, hogy teste takarásába vonja a hátráló Bálintot. – Ha a járőrök megérkeznek, mindent tisztázunk. Addig felesleges a lépcsőházi teátrum.
Bálint kihasználta a kínálkozó takarást: keze gyorsan becsúszott a kabátja alá, s a boríték halk papírzizegéssel eltűnt a lépcső alatti sötét zugban, mielőtt a hatóság beléphetett volna.