A lezárt főkapu

Fekete Zoltán léptei kongtak a lépcsőház betonján, ahogy elszántan elindult lefelé, félrelökve a sötétben tévelygő lakókat. A zseblámpája éles fénysugarát egyenesen a kapualj felé irányította, ahol Bálint éppen a nehéz, kovácsoltvas kapu kilincsét próbálta halkan lenyomni. A zárszerkezet csikordult, de a közös képviselő határozott mozdulattal elé vágott, és tenyérrel rácsapott a hideg fémre.
– Hová ilyen sietősen, Bálint? – csattant fel Fekete úr hangja, visszhangot verve a szűk kapualjban. – Mondtam, hogy senki nem megy sehova! A hatósági bejelentést megtettem, a járőr percek alatt itt van.
Bálint dermedten állt, kabátját görcsösen szorította a mellkasához, próbálva elrejteni a vastag, barna boríték kontúrját. Homlokán hideg izzadságcseppek csillogtak a lámpa éles fényében. Mellette, a szuterénbe vezető lépcső tetején Szilágyi Marika húzódott a falhoz, szinte teljesen egybeolvadva az árnyékokkal, miközben Enci és Erika a félemeleti fordulóból figyelték a jelenetet megtörten, fojtott légzéssel.
– Ez törvénytelen, Zoltán! Nem tarthat minket bezárva! – kiáltotta valaki a magasból, de Fekete úr meg sem rezzent. Kiveszi a zsebéből a nehéz házmesteri kulcscsomót, és fémcsikorgás kíséretében ráfordította a kulcsot a főkapura.
– Közveszélyokozás történt, áramlopás és szándékos rongálás – dörögte a képviselő. – Amíg a rendőrség nem rögzíti a nyomokat az elosztónál, ez a ház bűnügyi helyszín. Aki megpróbál elosózni, azt bűnrészesként fogom megnevezni!
A zár kattanása végérvényesnek tűnt a vaksötétben. Bálint hátrált egy lépést, tekintete vadul keresett egérutat, de Fekete úr masszív alakja eltorlaszolta az egyetlen kijáratot.