Éjszakai logfájlok

A sötét folyosó morajlása lassan alábbhagyott, amint a megriadt lakók elhúzódtak a lépcsőházból. Kelemen Dániel kulcsa megakadt a zármagban; keze feszülten megremegett a sötét ajtó előtt. A tegnap éjszakai adatmásolás emléke éles tőrként hasított a fejébe: az a hirtelen, elhamarkodott döntés, amivel átlépett egy láthatatlan határt, most visszavonhatatlanul utolérte.
A zsebében meglapuló telefon halk rezgése áramütésként érte. A kijelző kékes, éles fénye megtörte a második emeleti folyosó sötétjét. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet világított a képernyőn, alig néhány fojtogató szóval: „Tudjuk, mit töltöttél le tegnap 23:14-kor. A szerver nem felejt.” Dániel gyomra görcsbe rándult. Kényszeresen nézett körül a félhomályos gangon, attól tartva, hogy a falak mögül valaki épp az ő arcát pásztázza.
A földszintről még felhallatszott Bordás professzor méltatlankodó hangja az elosztótábla hibájáról és a váltóáram törvényeiről, de Dánielt ez már alig érte el. A lépcsőfordulóban Székely Ricsi surrant el óvatosan a szuterén felé, riadt pillantást vetve a sötét árnyakra.
Dániel berontott a lakásába, rácsapta az ajtót, és kétszer is ráfordította a kulcsot. A sötét szobában újra a kijelző vakító fényére meredt; a szorongás fojtogató hurokként szorult a nyakára, ahogy megértette, hogy a tegnap esti titok többé nem az ő kezében van.