Csendes szövetség a félhomályban

A sötét lépcsőházban cipősarkak kopogása törte meg a biztosítéktábla körül zsibongó halk morgást. Dr. Balog Henrik lépett ki a tizedik lakás ajtaján, mintha az áramszünet meg sem rebbentette volna a tőle megszokott, kimért eleganciáját. Vékony, hideg fénysugárral pásztázta végig a megriadt társaságot, majd a fénysugár megállt a korlátnak támaszkodó Fekete Zoltánon.
– Teljes hálózati rekonstrukcióra van szükség, Zoltán – mondta Balog olyan halk, mégis éles hangon, hogy szavai végigsuhantak a szűk folyosón. – A felújítási alap azonnali megduplázása nélkül a katasztrófavédelem napokon belül lezáratja a teljes házat. Bízhat benne, hogy a rendkívüli közgyűlésen a maximális emelés mellett fogok szavazni.
A sötétben szorosan összekapaszkodó Máté és Bianka arca elfehéredett a zseblámpa szórt fényében; a lány rémülten szorította meg párja kezét, pontosan tudva, hogy az elszálló törlesztőik mellett egy újabb közös költség emelés felérne a végzetükkel. Balog csendben, rezdületlen arccal mérte fel a kétségbeesésüket.
Ekkor fordult be a lépcsőfordulóban a huszonnégy órás biztonsági szolgálatból hazatérő, kimerült Bálint. Formaruhájának vállán még ott csillogott az éjszakai eső. Erzsi néni a sötét sarokból rögtön előrelépett, és szokatlanul gyengéd, szinte anyai mozdulattal simította meg a férfi karját, miközben Enci gyanakvóan figyelte őket az ajtórésből.
– Menj csak be, fiam, pihenj meg – suttogta az öregasszony olyan oltalmazó melegséggel, ami végképp idegen volt a lépcsőházi pletykafészek énjétől. – De a borítékra ügyelj.
Balog ügyvéd úr szája szélén gúnyos, alig látható mosoly suhant át, ahogy végignézett a megroppanni készülő lakókon. Tudta, hogy a csapda beélesedett: a növekvő terhek alatt a leggyengébbek hamarosan kénytelenek lesznek átadni neki a lakáskulcsaikat.