Csendes alkuk a homályban

A másodikon tomboló kiabálás zaját kihasználva Dániel elhátrált a lépcsőfordulóból, és a korlátba kapaszkodva elindult lefelé. A lépcsőház sötétjét csak a zsebében lapuló telefon tompa, pulzáló fénye törte meg, ahogy újabb névtelen üzenet érkezett a kijelzőre. Nem volt idő elolvasni: a 12-es lakás ajtajának rése halkan megreccsent, s a homályban kirajzolódott Kerekes Lívia alakja.
A patikárius nővérke egy apró elemlámpával a kezében lépett ki a folyosóra. Szeme gyorsan végigsöpört a félhomályos lépcsőfokokon, táskájának cipzárja félig nyitva állt, a mélyéből dobozos nyugtatók tompa zörgése hallatszott. A zűrzavart kihasználva akarta átadni a soron következő adagot, ám Dániel váratlan jelenléte felülírta a számításait.
– Mit keres itt a sötétben, Kelemen? – kérdezte Lívia halkan, de feszült éllel a hangjában, miközben ösztönösen magához szorította az orvosi táskát. Mögötte a lakásból Marietta lépett az ajtókeretbe; a lány tekintetében düh és elkeseredettség keveredett, pontosan tudva, miből élnek az éjszakai műszakok mögött.
Dániel nem válaszolt, csak a kabátja alá simította a frissen megszerzett iratot. A fölöttük lévő emeleten Tormai főtörzs dörömbölése és Fekete úr kiabálása visszhangzott, de itt, a szűk folyosón egy sokkal csendesebb, fojtogatóbb játszma zajlott. Lívia megkeményedett arccal lépett egyet hátra, s a kulcs csikordult a zárban – a házban mindenki igyekezett elrejteni a saját elszámolnivalóját.