Célzott suttogás a másodikon

Dániel lesötétítette a monitort, de a szoba fojtogató csendje nem hozott megnyugvást. Hirtelen két rövid, határozott koppanás érkezett a bejárati ajtó felől. A férfi összerezdült, lassan felállt az asztaltól, és a kémlelőnyíláshoz lépett. Az otthonkás Vincze Erzsébet állt a küszöbön, kezében egy látszólag üres műanyag ételhordóval.
– Tudom, hogy bent vagy, Dánielkám – szólalt meg az öregasszony halkan, mielőtt a férfi egyáltalán megérinthette volna a zárat. Dániel óvatosan kinyitotta az ajtót. Erzsi néni egyből a szemébe nézett, vizslató tekintete végigsiklott a sápadt arcon. – Csak gondoltam, szólok, mielőtt a hatóságiak felérnek hozzád is. Fekete úr megint Lent őrjöng a földszinten.
Dániel gépiesen bólintott, próbálva elrejteni a kezén futó remegést. Erzsi néni egy lépéssel közelebb lépett a küszöbön át, és fojtott hangon folytatta:
– A Ricsi is épp most suhant le a szuterénbe azokkal a kartondobozokkal, amiket a Marika kisboltjának hoz féláron... De nem is ez a lényeg. Képzeld, tegnap késő este, amikor a folyosói villany kiégett, valaki ott sündörgött az emeleti elosztószekrénynél. Azt hittem, a kriptós srác az, de nem... Egy fekete kabátos alak volt, és pont a te hálózati kábeled környékén matatott a falnál.
Dánielnek elakadt a lélegzete. Az üzenet feladója nem csupán a képernyőn keresztül érte el: valaki fizikai hozzáférést épített ki a lakása felé. Erzsi néni halvány, megfejthetetlen mosollyal simította meg az otthonkája zsebét, majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, halk léptekkel elindult a lépcsőn lefelé.