Boríték a dohos homályban

Dániel nem tehetovázott tovább. Kihasználva, hogy Tormai főtörzs dörgedelmes hangja betöltötte a folyosót, besurrant a szuterénba vezető, dohos lépcsőfordulóba. A falak mentén sűrűbb volt a füst, maró, égő műanyag szaga ült a nyirkos téglákon. A lépcső alján, a félhomályos villanyóra-szekrények mellett egy árny mozdult: Bálint lapult a falhoz simulva, sápadt arca izzadt a félelemtől, kezei idegesen remegtek a dzsekije zsebében.
– Mit keresel itt, Dániel? – sziszegte Bálint akadozó hangon, miközben ijedten pillantgatott a lépcső teteje felé. – Menj innen! Ha a rendőr lejön, mindkettőnket lekapcsol!
– A tegnap esti dolog miatt vagy itt, igaz? – lépett közelebb Dániel, és kihúzta zsebéből a kijelzőn derengő telefont. Az ultimátumból alig hat perc maradt. – Valaki mindent tud. És ha nem lépek, az egész ház megtudja.
Odafentről Ida éles, felháborodott hangja csattant fel, ahogy Kovács Tibornak kiabált a lépcsőházban terjengő szagokról. Tibor bá rekedt dühvel vágott vissza, vádolva a lakókat az elavult hálózat túlterhelésével. A folyosói vita zaja lecsorgott a mélybe, de Bálint tekintete teljesen megdermedt. Egy gyűrött barna boríték csarka villant ki a kabátja alól.
– Nem érted... ez nem csak a villanyról szól – nyögte ki Bálint, és hátrált egy lépést a pinceajtó felé. – Ha az a névtelen üzenet kiszivárog, engem elvisz a rendőrség. A tegnap éjszakai nyomokat nem lehet eltüntetni.
Dániel érezte, ahogy a hurok megszorul a nyaka körül. A zsebében lévő telefon hirtelen újra megrezdült, jelzésül, hogy az idő letelt.