Baljós pletyka a félemeleten

Bálint rántott egyet a sárga szalaggal megbélyegzett táskáján, és a kapu felé indult, ám mielőtt kiléphetett volna a hűvös utcára, fémes nyikorgás visszhangzott a félemeleti fordulóból. Vincze Erzsi néni állt a lépcsőfok tetején, megviselt otthonkájában, mint egy mozdulatlan, mindent látó őrszem.
Az öregasszony lassan, megfontoltan lépkedett lefelé, kopott papucsának kopogása ütemesen törte meg a lépcsőház csendjét. „Látom, Zoltán ma is nagyon buzgalmasan körbejárt a házban” – jegyezte meg halkabbra fogva a hangját, miközben szemei apró résre szűkültek a sárga ragasztószalag láttán. „Pedig akadnak itt lényegesen nagyobb szabálytalanságok is, amikről a közös képviselőnek még fogalma sincs.”
Eközben a postaládáknál a fiatal Máté tűnt fel, kulcskarikáját pörgetve a kezén, ám meglátva a lépcső alján feszülten álló párost, megtorpant. Szótlanul kivett egy sárgult szórólapot a rekeszéből, majd a fojtogató légkört érzékelve inkább gyors léptekkel visszahúzódott a folyosó homályába.
Erzsi néni oda sem nézett a távozó fiúra, tekintetét végig Bálinton tartotta. „Ugye tudja, Bálintka, hogy dr. Szabó rendelője felől ma reggel megint gyermeksírást hallottak a szomszédok?” – suttogta, s hangjában jéghideg él lapult. „Azt beszélik, egy fiatalasszony bujkál bent a csecsemővel. Milyen kellemetlen lenne, ha valaki lakossági bejelentést tenne a hatóságoknál még éjfél előtt…”
A burkolt fenyegetés élesebben vágott Bálintba, mint Fekete úr szigora. Szólni sem tudott, csak megdermedve nyelt egyet, miközben az öregasszony egyetlen sokatmondó pillantással tudatta vele: a hurok végleg megszorult.