Az ultimatív üzenet és a kollektív pánik

A következő forduló után a sötétség olyan volt, mintha falat emelt volna. Dániel egy pillanatra megtorpant, a távoli, de egyre erősödő dörömbölés és kiáltozás zaja szűrődött fel a mélyből. Ekkor a zsebében lévő telefon felvillant, egy bejövő üzenetről árulkodva. A kis képernyő kék fénye kísértetiesen megvilágította az arcát, és a következő szavak villantak el rajta: „A titok nem alszik. A szerződés pedig még él. Ébredj!”
A hideg futkosott a hátán. A zsaroló tehát nemcsak tudja, de aktívan figyelmezteti is. Mintha a lépcsőház falai is fülüket hegyezték volna, a telefon képernyőjén megjelenő szöveg minden betűje Dániel tegnap esti titkára mutatott. A gondolat, hogy a sötétben valaki percekkel ezelőtt még mellette surrant el, és most egy mobilhálózaton keresztül gúnyolódik vele, felmérhetetlen dühöt váltott ki belőle.
Épp válaszra készült, amikor alulról új hangok vegyültek a Karesz ajtaját döngető káoszba.
„Fekete Zoltán! Hol van Fekete Zoltán?” – dörögte egy ismerős, de most kétségbeesett hang, ami Kovács Tibor morcos villanyszerelőé lehetett. „A hatóságok itt voltak! Ultimátumot adtak! Vagy fizetünk, vagy kipenderítenek minket a házból! Életveszély!”
A fojtott félelem és a frusztráció eddig sem volt idegen a ház falai között, de ez az új bejelentés egyenesen olaj volt a tűzre. A „tegnap esti titok” és Dániel személyes drámája hirtelen apró, jelentéktelen ügynek tűnt a kollektív kilakoltatás fenyegetésével szemben. Karesz erősítője okozta áramszünet, a páni félelem, a rejtélyes zsaroló… mindez egyetlen gordiuszi csomóvá fonódott össze, amit most a hatóságok fejszéje fenyegetett. Danielnek nemcsak a zsarolót kellett megtalálnia, de talán az egész ház jövőjéért is harcolnia kellett, miközben a lámpafény hiányában még a saját orráig sem látott. A humor abban rejlett, hogy ennyi nyomorúságos esemény egyetlen sötét éjszakába sűrűsödött.