Árnyak a félemeleten

Dániel leeresztette a telefont, de a kijelző hideg kék fénye még épp elég volt ahhoz, hogy kirajzolja a félemeleti fordulóban várakozó alakot. Bálint a falhoz lapulva állt, légzése szaggatott volt, rettegéstől tágult szemei a sötétben Dánielre szegeződtek. Kezében egy félbehajtott, gyűrött borítékot szorított a kabátja alá.
„Te mit keresel itt fent?” – kérdezte Bálint fojtott, szaggatott hangon, és önkéntelenül is egy lépést hátrált a lépcsőfokon. „Azt hittem... azt hittem, már senki nincs a folyosón.”
„A tegnapi dolgok nem maradnak a sötétben, Bálint” – felelte Dániel élesen, miközben felé lépett. Mielőtt azonban bármelyikük folytathatta volna a szembesítést, az első emelet felől csikordult a padló.
Dr. Szabó András dülöngélve lépett ki a rendelője felől, a lépcsőkorlátba kapaszkodva. Dühös, alkohol gőzölte hangja betöltötte a sötét teret: „Miféle ultimátumról pofázik Kovács? Hogy kilakoltatnak minket? Engem nem visz el innen semmiféle hatóság, halljátok?”
Ebben a pillanatban vágódott ki Bordás professzor ajtaja. Dr. Bordás András éles, vágó hangon dörrent rá a sötétségre: „Csendet! Micsoda primitív komédia ez? R = U/I, Szabó, ezt kellene megértenie! Az áramszünet fizika, a hisztériájuk viszont tiszta idiotizmus. Ha Fekete nem tisztázza az ügyet a hatósággal, nem a villany hiánya fog eltemetni minket, hanem a saját titkaink!”
Dániel Bálint rémült tekintetére pillantott, majd a lenti zajok felé fordult. A zsaroló üzenete és a házban kitört pánik összefonódott; a lépcsőház sötétje már nem védett meg senkit.