Az árnyék hajszája

Dániel lendült, lépteit a dörömbölés és a feldühödött hangok nyelték el. A zseblámpa fénye kísértetiesen ringatózott előtte, a nyirkos falakon csúszva, mintha maga is a titokzatos zsaroló árnyéka lenne. Minden idegszála a menekülő alak felé feszült, a pánik és a düh éles kontrasztban állt a hallgatag, kimért mozgással. A „tegnap esti titok” súlya égette a mellkasát, és tudta, ha most nem kapja el az árnyékot, az elnyeli.
A zseblámpa hirtelen megállt a lépcsőforduló sarkánál, majd egy pillanatra Dánielre villant a fénye. Nem látta az arcát, csak egy elmosódott sziluettet, de a gyors mozdulat, a sunyi villanás elegendő volt ahhoz, hogy a gyanúja megerősödjön. Ez az alak tudja, mit írt alá tegnap éjjel. Ez az alak játszik vele, és a háború mostantól nem rejtett üzeneteken keresztül folyik.
Alig ért a sarokhoz, amikor a fény eltűnt. Az alak befordult, de egy apró, csúszós hang, mintha egy nedves cipő nyoma lenne a padlón, árulkodott arról, hogy nem menekült el messzire. A dühödt kiáltások lentről felhangzottak: „Karesz! Nyisd ki! Miattam van az egész!” Dr. Bordás hangja éles volt, ahogy dr. Szabót próbálta magával rángatni, a tömeg felé mutogatva, de a szavaik elvesztek a kollektív felháborodás zajában.
Dániel egy pillanatra megtorpant, a zajok és a sötétség össztüzében. A gondolatai viharszerűen kavogtak. „Miattam van az egész” – visszhangzott benne a mondat. Karesz erősítője, a blackout, a tegnap esti titok… minden összeállt egyetlen fojtogató hálóvá. Az ismeretlen zsaroló mindent tudott, és a káoszban könnyedén elvegyült. Most már nemcsak a titkát féltette, hanem a testi épségét is, de a haragja erősebb volt a félelemnél.
Lendületes léptekkel követte az alakot a következő lépcsőforduló felé, ahol a sötétség még sűrűbbnek tűnt. A levegő hideg volt és nyirkos, áramszag keveredett a dohos penész szagával. Dániel tudta, hogy a játszma most kezdődik igazán. Nem hagyhatja, hogy a tegnap esti titok feleméssze, akármilyen veszélyes is ez a macska-egér játék a sötét, feszült ház folyosóin.