Az ügyvéd úr jéghideg pillantása

Dr. Bordás András pátoszban úszó tudományos kinyilatkoztatása csak egy pillanatra fagyasztotta be a káoszt, mint egy túlspilázott színházi monológ. A „Vágotthon” lakói, akik már amúgy is a plafonon voltak az áramszünet és a rendőri akció miatt, most még inkább értetlenül pislogtak a zseblámpák fényében. Tormai főtörzs arcán, mely eddig a lebukás izzadt pánikját tükrözte, most egy rövid, de annál kínosabb zavarodottság villant át. A fizika professzor az „R = U/I” örökbecsű igazságával épp kiforgatta a kezéből a rendőri tekintély utolsó foszlányait is.
Dr. Balog Henrik azonban nem ilyen fából faragtatott. Az ő arcizma sem rezdült Bordás András Tesla-eposzára. Jéghideg tekintete, miután egy pillanatra végigsöpört a félresiklott intézkedésen, egyenesen Molnár Mátéra fúródott. A futár, aki már amúgy is a kimerültség szélén táncolt a lakáshitel és a felújítás miatt, hirtelen úgy érezte, mintha egy fagyasztókamrába lépett volna. Balog úr nem kiabált, nem fenyegetőzött, csak egy halk, kimért mondatot ejtett el, ami süketítőbben hatott a sötét lépcsőházban, mint bármilyen ordibálás: „Remélem, Molnár úr, az utolsó fizetési felszólítás már megtalálta az útját Önhöz. Az átstrukturálás határideje lejár.”
Máté arca, amit a zseblámpa fénye csak félig világított meg, azonnal összeesett. A lakáshitel csapda Balog Henrik személyében épp a legrosszabbkor, a legnagyobb zűrzavarban ütött be. Dániel, aki továbbra is a lépcsőforduló sötétjében lapult, érezte, ahogy a tegnap esti titok súlya alatt még jobban összegörnyed. A ház, mintha egyetlen hatalmas, figyelő fül lenne, némán szívta magába a fenyegető szavakat, a feszültség tapinthatóvá vált, mint egy óriási, láthatatlan pókháló, melybe lassan mindenki belegabalyodott.
Fekete Zoltán, aki eddig a káosz felszámolásán fáradozott, most zavartan pillantott Balogra, majd Mátéra. A szabályok embere láthatóan tehetetlen volt az ügyvéd úr jéghideg logikájával és a mögötte álló, sokkal nagyobb rendszerrel szemben. Tormai főtörzs pedig, ahelyett, hogy rendet parancsolt volna, mintha hirtelen a legérdekesebb dologgá vált volna számára a lépcsőkorlát festékének apró hibája. A lakók közül Varga Nóra és az új szomszéd is félve húzódtak vissza, Székely Ricsi pedig, a „bajgúnár csempész”, úgy megrémült, hogy majdnem leejtette a zseblámpáját, aminek fénye egy pillanatra megvilágította a kezében tartott, csempészett olasz kávé egy csomagját. A ház feszült csendje most már nem a tanári kinyilatkoztatásnak, hanem a pénzügyi végzetnek szólt.