Az otthonka árnyékában

Fekete Zoltán bürokratikus diadala alig tartott tovább egyetlen diadalmas pillanatnál, mert az első emeleti ajtó halk csikordulással kitárult. Vincze Erzsébet néni, a ház önjelölt főfelügyelője fegyvernek beillő otthonkájában tipegett ki a gangra, hóna alatt egy gyanúsan tiszta porronggyal. Két villanásnyit élesedő pislantással mérte fel a terepet: Zoltánt a frissen felragasztott sárga cédulával, Tormai főtörzs feszült hátát és a rendelő résnyire nyitott ajtaját.
– Nem akarok beleszólni, Zoltánka – köszörülte meg a torkát az öregasszony olyan mézesmázos nyájassággal, ami mögött azonnal megfagyott a levegő –, de ha már a lépcsőházi fegyelemről papol, igazán megnézhetné a szuterént is. Székely Ricsi megint a kocsija csomagtartóját rendezgeti odalent a sötétben, miközben Lugosi Jenő úr még mindig az éjszakai operája utóhatásait piheni ki... tudja, főtörzs úr, amióta ön legutóbb felment hozzá csendháborításért.
Tormai arcán felparázslott a düh, de mielőtt szóra nyithatta volna a száját, Bálint kihasználta a váratlan össztüzet. A paraván védelmében, halkan zihálva tuszkolta be a nehéz, fekete csomagot Dr. Szabó vizsgálóasztala alá, a steril lepedők mögé. Az orvos reszkető kézzel törölte meg izzadt homlokát, és megpróbált úgy kinézni, mint aki épp csak a vérnyomásmérőt keresi.
– Bálintka meg úgy szaladgál a szuterén és a rendelő között, mintha díjat nyerhetne vele – fordította rá hirtelen a szót Erzsi néni, és a pupillája éles szikraként villant meg a fojtogató fertőtlenítőszagban. – Csak nehogy megerőltesse magát abban a nagy pakolásban, drágám!