Az ismeretlen üzenet súlya

A második emeleti, félhomályos lakásában Kelemen Dániel az ajtó melletti falnak támaszkodva hallgatózott. A lépcsőházból feláramló hideg huzat halkan fütyült a küszöb alatt, magával hozva a lenti feszült beszélgetések tompa moraját. Dániel gyomra görcsbe rándult; minden egyes neszt a saját bőrén érzett, mintha a ház falai is őt figyelnék.
Ekkor éles fénnyel villant fel a dohányzóasztalon felejtett telefonja kijelzője. Ismeretlen számról érkezett egyetlen rövid üzenet: „A tegnap esti döntésednek ára van. A nyomok nem tűnnek el maguktól.” A képernyő kékes fénye megvilágította reszkető kezét, ahogy lassan felkapta a készüléket. A tegnap éjjeli kétségbeesett lépése – amiről azt hitte, a sötétség leple alatt örökre rejtve marad – most kíméletlenül visszatért.
Kényszeresen az ablakhoz lépett, és az elszürkült függöny mögül lesett ki a belső udvarra. Odalent Székely Ricsi sietett át egy dobozzal a karjában, miközben gyanakvóan méregette a kapualj árnyait. Dániel pulzusa az egekbe szökött: vajon a szomszéd láthatott valamit az éjszaka folyamán, vagy valaki más leselkedett rá a sötétből?
A telefon újra megrezrent a tenyerében, de ezúttal nem merte feloldani a képernyőt. A folyosóról kapkodó léptek zaja hallatszott: Bálint menekült a lépcsőn felfelé. Dániel hátralépett a szoba közepére, rettegve saját árnyékától, miközben a tegnapi titok súlya fojtogató feszültséggel töltötte be a teret.