Az elhallgatott igazság ára

Bálint a korlát hideg vasába kapaszkodva próbált elhúzódni a földszinti zűrzavar elől, amikor az első emeleti sarok homályából kilépett az otthonkás alak: Erzsi néni. Az öregasszony nem kiabált, mint Fekete úr odalent, de a tekintete metszőbb volt a lépcsőházi huzatnál. Szándékosan vágott be a biztonsági őr útjába, pont ott, ahol a lépcsőforduló fala elnyelte a lenti rendelő felől szűrődő vitát.
– Ha azt hiszed, a lent heverő papírokkal minden el van simítva, keservesen tévedsz, Bálint – sziszegte Erzsi néni, miközben száraz ujjai élesen rászorultak a korlátra. – Ha a kikötött jussom nem kerül hozzám estig, Enikő még azelőtt megtudja a teljes igazságot Erikáról meg a porontyodról, mielőtt megvenné a vacsorára valót Marika boltjában.
Bálint állkapcsa megfeszült, homlokán kibuggyant az izzadság. Odaszegezett tekintettel állta a zsarolást, de érezte a felülről ránehezedő pillantásokat is: a másodikon Kelemen Dániel görcsösen szorította a telefonját, míg odalent Fekete Zoltán már épp kaparintotta meg a barna borítékot. A ház hálója szorosan köréjük fonódott, s minden szál Erzsi néni kapzsi kezeiben futott össze.
– Válassz szaporán! – tette hozzá a vénasszony halk, fenyegető éllel. – Vagy megadod, amit kértem, vagy a saját kezemmel adom Enci elé a bizonyítékokat. Az időd lejárt.