Az egyes lakás kukucskálója

Fekete Zoltán még el sem simította a piros szegélyes figyelmeztetést a paratálcán, dr. Szabó András máris a falhoz lapulva igyekezett felosonni az első emeletre. A háziorvos izzadt tenyérrel szorongatta a rendelője kulcsát; a földszinti felzúdulás és a közös képviselő kíméletlen ultimátuma teljesen tönkretette a gyomrát. Remélte, hogy a lépcsőforduló félhomályában észrevétlen marad, ám a sors – pontosabban az egyes lakás ajtajának zárszerkezete – másképp határozott.
A rézkilincs halkan megpattant, és a keskeny résben felbukkant Vincze Erzsébet ezüstös kontya. Erzsi néni úgy leselkedett a kukucskáló mögül, mint egy sokat látott mesterlövész, aki csak a tökéletes pillanatra vár a ravasz meghúzásával.
– Hát maga az, doktor úr? – suttogta az öregasszony, miközben réteges otthonkájában közelebb lépett a korláthoz. – Olyan szürke az arca, mint a szuterén vizes fala. Csak nem a tegnap esti késői látogatója miatt zaklatott ennyire?
Szabó doktor megtorpant, a szíve a torkában kalapált.
– Milyen látogató, Erzsi néni? Én tegnap este nyolckor már régen aludtam – füllentette remegő hangon, kétségbeesetten kerülve a szomszédasszony szúrós tekintetét.
– Ugyan már, a maga rendelőjénél fél tizenegykor még tisztán láttam a mozgást – mosolygott Erzsi néni olyan nyájasan, ami mögött fagyos fenyegetés húzódott. – Tudja, az a fiatalasszony surrant be, aki olyan görcsösen szorongatta azt a vastag, barna borítékot. Én csak a ház nyugalmáért aggódom! Különösen most, hogy a dühös Bordás professzor úr a lépcsőházban kiabál, Melinda meg fojtott félelemmel az arcán kapkodja a levegőt a másodikon. Maga szerint a hatóságnak nem kellene tudnia arról a tegnapi csomagról?
A doktor gerincén végigfutott a hideg. Erzsi néni látszólag ártalmatlan pletykája pontosan célba ért: a tegnap esti titok nem maradt rejtve, a háló pedig egyre szorosabban fonódott a lakók köré.