Szigor a postaládáknál

Zoltán mutatóujja megremegett, ahogy végigsimított a sárguló tervrajz 1982-es dátumán, de a következő pillanatban keményen megrázta a fejét. A közös képviselő nem engedhette meg magának, hogy a múlt homályos mulasztásai eltereljék a figyelmét a jelen szigoráról. A hatósági ultimátum ott lapult a bőr mappájában, és a felelősség teljes súlya az ő vállát nyomta.
– Ez semmit sem változtat a jelenlegi veszélyhelyzeten, Jenő! – vágta rá Zoltán fagyos hangon, majd a rajzot hátrahagyva elfordult, és határozott léptekkel indult fel a dohos pincelépcsőn. Gábor megkövülten tért ki az útjából.
A földszinti kapualjban, a rézbetétes postaládáknál ekkorra már összegyűlt a ház feszült közössége. Varga Nóra karba font kézzel, szikrázó tekintettel várta a felbukkanó képviselőt, miközben a szuterénból utánuk lépő Székely Ricsi éles hangon vágott át a lépcsőházi csenden.
– Na mi van, Fekete úr? Most már a folyosói levegőre is illetéket vet ki? – csattant fel Ricsi, ingerülten megigazítva a dzsekijét. – Ahelyett, hogy a lakók vizesblokkjait cseszteti, inkább a fővezetéket hozassa rendbe!
A fal mellett dr. Balog Henrik ijedten húzta közelebb magához az aktatáskáját, kerülve a szomszédok pillantását. Zoltán azonban ügyet sem vetett a felzúduló elégedetlenségre. Egyenesen a faliújsághoz lépett, előhúzott a mappájából egy frissen nyomtatott, piros szegélyes figyelmeztetést, és teátrális mozdulattal a paratálcára tűzte.
– Holnap reggel nyolc órától minden, folyosón felejtett tárgyat azonnali hatállyal elszállíttatok a tulajdonos költségére – jelentette ki kihúzott derékkal. – Aki nem képes betartani a közösségi szabályzatot, az a saját lakhatásával játszik.