Árnyék a másodikon

A szuterénből felhallatszó fojtott férfihangok elhaltak a betonfalak között, a második emeleti folyosón azonban egészen másfajta csend uralkodott. Kelemen Dániel a bejárati ajtó kémlelőnyílására tapasztotta a homlokát. A hideg üveg hűsítette lázas bőrét, miközben tenyere nedves nyomot hagyott a kilincsen.
A zsebében meglódult a telefon rezgése. Nem megszokott értesítés volt, hanem az a szaggatott, ütemes pulzálás, ami fél órája tartotta sakkban. Amikor kivilágosodott a kijelző, a névtelen alkalmazás fekete háttér előtt futó piros számai tűntek fel: 11:47:02. A visszaszámláló megállíthatatlanul pergett lefelé.
A tegnap éjszakai döntése – az a hirtelen, kétségbeesett kattintás a cég titkosított adatbázisában, amellyel átlépte a saját morális határait – most kőkemény valósággá vált. Azt hitte, a sötét szobában senki sem látja, mit tesz, de a kapott üzenet egyértelművé tette: valaki a házból pontosan tudja, mit töltött le.
Léptek visszhangoztak a lépcsőházban. Dr. Balog Henrik elegáns, kemény sarokcsapásai közeledtek a korlát felől. Az ügyvéd megállt Dániel ajtajánál, igazított egyet a zakója hajtókáján, majd anélkül, hogy kopogott volna, halkan megszólalt a zárt ajtónak:
– A tegnap esti lépések nem visszavonhatók, Dániel. És az idő szokatlanul gyorsan jár ebben a házban.
Dániel gyomra görcsbe rándult. A telefonját a mellkasához szorítva hátrált a sötét előszobában, miközben a szomszédos lakások felől apró neszek jelezték: a ház fülei mindent fognak.