Árnyék a kijelzőn

A második emeleti lakás homályos csendjében Kelemen Dániel a bejárati ajtó hideg fának támasztotta a homlokát. A tegnap éjjel meghozott, kétségbeesett döntése – az azonnali hatályú felmondás és a titkos adategyeztetés – óta egyetlen percet sem aludt. Adatelemzői agya megállás nélkül pörgött a lehetséges következményeken, miközben a gyomrát fojtogató egzisztenciális szorongás egyre feljebb kúszott a torkában.
Ekkor a kezében szorított mobiltelefon vibrálni kezdett. A kijelző kék fénye élesen világította meg sápadt, nyúzott arcát. Egy ismeretlen számról érkezett rövid üzenet villant fel: „A tegnap esti döntésed nem maradt észrevétlen. A házban semmi sem marad titokban.” Dániel lába megremegne. A hideg veríték azonnal elöntötte a hátát. Hiszen a lakás vaksötétjében, egymagában küldte el a levelet – senki nem tudhatott róla.
Óvatosan a kukucskálóhoz hajolt. A szűk lencsén át a gang egy szeletét látta csupán, de a lépcsőház feszült csendjét lentről éles hangok törték meg. Dr. Bordás András dühös morgása visszhangzott a kőlapokon a villanyóra ingadozása miatt, miközben Fekete Zoltán kimért, szabálymániás léptei közeledtek a lépcsőforduló felé. A házban eluralkodott a paranoia, minden lakó a másikat figyelte.
Dániel reszkető ujjakkal fordította el a hevederzár kulcsát. Bekerítve érezte magát: a megélhetése romokban hevert, miközben egy láthatatlan szem már a lépteit számolta a falak mögött.