Árnyék a csemegében

Bálint keze megállt a levegőben, alig pár centire Erzsi néni ajtókilincsétől. A sötét folyosón át a földszinti vészvilágító sárgás fénye szűrődött fel a Miri Csemege felől, ahol Enci a pult mögött próbálta biztonságba helyezni a megmaradt árut az áramkimaradás okozta zűrzavarban. Bálint torkát szorongatta a tehetetlenség: a boríték határideje könyörtelenül ketyegett, de odalentről hirtelen idegen, határozott léptek visszhangoztak a kövezeten.
Egy magas, kisportolt férfi lépett be a csemegeüzlet nyitott ajtaján. Sötét dzsekijén még ott csillogott a kinti eső, tekintete pedig szokatlan alapossággal mérte fel a helyiséget. Nem a sötétség miatti fennakadást figyelte, hanem a lépcsőház felé vezető átjárót és a ház belső falait.
– Üdvözlöm. Sajnos az áramszünet miatt zárva vagyunk, de ha valami sürgős kellene… – szólt Enci, és a hangjában hosszú idő után először bukkant fel a feszültség helyett egyfajta óvatos érdeklődés.
– Nem vásárolni jöttem – felelte a férfi halkan, de magabiztosan. – Egy régi bajtársam, a légiós említette ezt a házat. Úgy tudom, akad itt eladó lakás.
Bálint a korlát árnyékából figyelte őket. A sötétben összekulcsolódó ökle elfehéredett, ahogy Enci arcát megvilágította az elemámpák fénye. A zsarolás fenyegető árnyéka mellett most egy új, fojtogató féltékenység hasított belé: látta, hogy Enci tekintetéből ő már végleg kiszorult.