Árnyak a lépcsőházban

Dániel visszalépett volna a lakásába, de a harmadik emeletről lefelé tartó, dühös léptek zaja megfagyasztotta a vérét. Fekete Zoltán rekedtes, feszült hangja visszhangzott a betonfalak között, ahogy a sötétben Molnár Mátéval vitatkozott. Mögöttük, mint egy kísérteties árnyék, dr. Balog Henrik lépkedett, zseblámpájának hideg, fehér kévéjével pásztázva a lépcsőfokokat. Az ügyvéd hangjából hiányzott minden melegség, amikor megszólalt, szavai jégcsapként hullottak a mélybe.
„A rendkívüli közgyűlést nem halaszthatjuk el az áramszünet miatt, Fekete úr. A tőkét most kell megemelni, különben a bank azonnal felmondja a hitelszerződéseket” – jelentette ki Balog, miközben a fénycsóvát szándékosan Dániel irányába vetítette, mintha pontosan tudná, ki lapul a homályban. Máté dühösen vágott közbe, a kimerültségtől remegő hangon követelve a halasztást, de a közös képviselő csak tehetetlenül szorította ökölbe a kezét.
Dániel a falhoz lapult, visszatartva a lélegzetét. A telefonja hirtelen újra megremegett a tenyerében. Egy újabb üzenet érkezett, és a kijelző felvillanó fénye majdnem elárulta a rejtekhelyét. „Már a lépcsőn vannak” – állt a képernyőn. A fiú rettegve nézett le a korlát mellett: vajon a pincében bujkáló Bálint küldte a figyelmeztetést, vagy valaki más játsszik vele halálos játékot a sötét folyosókon?