A sötétség egyenruhája

A zseblámpa vakító fehér fénye telibe kapta Dániel arcát, aki önkéntelenül is a szeme elé kapta a félve szorított kezét. Balog Henrik szárazon felnevetett, de a diadalittas pillanatot egy nehéz léptekkel közeledő, tekintélyt parancsoló, mégis bizonytalan alak törte meg. Tormai Zoltán főtörzs lépett ki a félemeleti fordulóból, kezében a hivatalos szolgálati lámpájával. Arca feszült volt, a torkában lüktetett a félelem; az Erzsi néni által suttogott vádak súlya és a lebukástól való rettegés hajtotta arra, hogy most, az áramszünet káoszában rendőri tekintélyével bástyázza körül magát.
„Azonnal fejezzék be a csoportosulást! Igazoltatást rendelek el!” – kiáltotta Tormai, de a hangja a mondat végén kissé megcsuklott.
Fentről Szabó Andrea viharzott le a lépcsőn, arca a dühtől vöröslött a vibráló fényben. „Maga szórakozik velünk, Zoltán? Áram sincs, a ház romokban, maga meg itt játssza a hatóságot ahelyett, hogy segítene?” – vágta oda élesen. Mögötte Tóth Márk tűnt fel, szintén dühösen, zsebébe süllyesztett kézzel. „Hagyja már abba a keménykedést, főtörzs úr! Inkább a biztosítékokat nézze meg, ne minket vegzáljon a sötétben!” – hergelte a fiatalember. Tormai fegyverövéhez kapott, de a mozdulatban több volt a kapkodó bizonytalanság, mint az erő. Dániel lassan hátrálni kezdett a fal mentén, kihasználva, hogy a feszültség fókusza hirtelen a dadogó rendőrre és a feldühödött lakókra terelődött.