Árnyak a föld alatt

Míg a másodikon Fekete Zoltán a zseblámpájával próbálta csillapítani a villanyóra előtt felgyülemlett dühöt, odalent a földszinti kapualjban teljesen másféle pánik uralkodott. Ida kimerült telefonja gyenge fényével pásztázta a hideg kövezetet. Miri fél órája nem érkezett meg a bolthoz, pedig a kapu zárva volt, és a kislánynak már rég fel kellett volna érnie az emeletre.
– Miri! Miri, merre vagy?! – kiáltott a sötét lépcsőházba Ida, de csak a saját visszhangja és a felsőbb szintekről leszűrődő tompa veszekedés válaszolt.
A szuterénbe vezető lépcsőforduló árnyékából ekkor előlépett az ex-légiós. Tartása feszült volt, szemeiben nyers rettegés bujkált, ahogy a fojtogató sötétségben a falhoz lapult. Ida azonnal megragadta a férfi kabátjának ujját.
– Láttad őt? Kérlek, mondd, hogy láttad Mirit!
A férfi torka kiszáradt, tekintetével kerülte az asszony kereső pillantását. Tudta, merre ment a kislány, de az ajkai zárva maradtak – a félelem erősebb volt benne a szomszédi szolidaritásnál. Csupán egy önkéntelen, lassú pillantást vetett a szuterén mélye felé, mielőtt szótlanul visszahúzódott volna a homályba.
Odalent, a dohos pincefolyosó végében lévő régi szellőzőfülkében Miri némán lapult. A kislány a sötétben a szája elé szorította mindkét kezét. Nem messze tőle, a rendelő hátsó ajtaja mögül fojtott, fenyegető suttogás szűrődött ki, és a sötétségbe burkolózó házban Miri olyan titkot hallott meg, amit egy gyereknek soha nem lett volna szabad megtudnia.