A szellőzőfülke tanúja

A második emelet vak sötétjében Dániel telefonjának kijelzője éles, kékes fénnyel csapott le a falakra. A tegnap éjszakai, kétségbeesett döntésére érkező válaszüzenet rövid volt, mégis fojtogató hurokként szorult a torkára: „Tudjuk, mit tettél. A számla visszavonhatatlan.” A férfi keze megremegne, miközben próbálta elrejteni a világító képernyőt.
Ekkor a lépcsőház nesztelen homályából leplezetlen léptek zajlottak. Lívia suhant át a folyosón, fekete táskájában ritmikusan, fémesen koccantak az elcsent gyógyszeres üvegcsék. Egyetlen szót sem szólt, csupán egy jéghideg, sokatmondó pillantást vetett Dániel riadt arcára, mielőtt elnyelte volna a félemelet mély árnyéka.
Eközben a pince dohos mélyén Miri szinte befejezte a légzést. A rendelő hátsó ajtaja halkan megreccsent, s a résen át éles zseblámpafény hasított a szellőzőfülke szürke porszemcséibe. Dr. Szabó lépett ki a folyosóra, megtört tekintettel, kezében egy szorosan lezárt, barna borítékkal.
– Ez az utolsó adag – sziszegte az orvos a sötétben várakozó alaknak, akinek csak az öltönyös körvonala látszott. – Balog úr megsemmisít, ha megtudja, hogy a háta mögött adtam el a váltókat.
A szellőzőből figyelő kislány lába elé a huzat egy kint felejtett, lepecsételt receptet sodort. A ház tegnap esti titka most már nem csak a felnőttek zsebében lapult.