Analóg pánik a másodikon

Dániel úgy hátrált ki a sárga szalagos övezetből, mintha egy rosszul kódolt mátrixból próbálna menekülni, ahol a rendszergazda megőrült és közös képviselőnek képzeli magát. A zsebében meglapuló telefon hirtelen olyan forró lett, mintha a processzora épp a teljes egzisztenciáját égetné el. Újabb üzenet villant fel a kijelzőn: „A tegnap esti szervertörlés szép munka volt, Dani, de a digitális lábnyom olyan, mint a lépcsőházi macskahúgy: sosem tűnik el teljesen. A döntésednek ára van.”
Miközben a háttérben Enci épp egy teátrális zokogás kíséretében vágta földhöz Bálint telefonját, a tizedik lakás ajtaja résnyire nyílt. Dr. Balog Henrik, a jéghideg végrehajtó úgy pislogott ki a sötét előszobából, mint egy lebukott bagoly. A katasztrófavédők közeledtének hírére a megszokott magabiztossága elpárolgott; feszülten szorongatott egy paksaméta kétes hitelszerződést, attól rettegve, hogy a hatóságok nemcsak a folyosói lomokat, de az ő sötét ügyleteit is kisöprik.
– Pszt! Fiatalember! – sziszegte a szomszéd ajtó mögül Várkonyi Gábor, aki egy elfojtott, rekedt női hangot imitálva próbálta még inkább összezavarni a menekülő adatelemzőt. – Ne nézzen ide, a falaknak is fülük van! És a telefonjának is!
Dániel megállt Karesz ajtaja előtt, keze a kilincsen pihent. Az IT-szektor biztonságos buborékából egyetlen éjszaka alatt zuhant vissza a nyers, analóg valóságba, ahol sárga szalagok, zokogó szerelmesek és paranoiás színészek között kellett volna megmentenie a saját bőrét. Úgy érezte, a tegnapi titok törlésével nem a szabadságát nyerte vissza, hanem egy egyirányú jegyet váltott a lakótelepi abszurd színházba.