A vaksötét lincshangulat

Dániel keze még rá sem feszült a kilincsre, amikor a nehéz tölgyfa ajtó mögül felüvöltött a pokol. Karesz, a teljesen részeg egykori rockzenész, tövig tekerte a hangerőt a láncba kötött Marshall erősítőin. A falakat rázó torzítás nemcsak a fülhártyákat tépte szét, de azonnal megrángatta a ház amúgy is túlterhelt hálózatát. A gitárgerjedés másodpercek alatt elérte a csúcspontját, rákapcsolódva Sipos Bendegúz pincében zümmögő kriptobányáira.
Aztán jött a robbanás. A folyosói biztosítékdoboz vakító kék fénnyel, szikrákat okádva valósággal felrobbant, majd a házat elnyelte a süket, fojtogató vaksötét. Az áramszünet másodpercek alatt lincshangulatot szült. Kinyíltak az ajtók, és a sötétben dühös árnyak kezdtek tapogatózni a falak mentén. Bálint ordítva követelte a felelősöket, miközben Enci hisztérikusan kereste a telefonja fényét.
Lent, a szuterén sötétjében Dr. Bordás András felháborodottan botorkált a főkapcsoló felé, azt mormolva, hogy ezt Nikola Tesla sem nézné tétlenül. Meggyőződéséből fakadó dühvel vágta le a főrelét, teljesen áramtalanítva az épületet. A pincéből hirtelen tompa ütések zaja, egy fojtott sikoly és egy nehéz boríték fémes csörrenése hallatszott a betonon, miközben fent a másodikon a lakók már Karesz ajtaját verték. Dániel arca előtt csak a mobilja képernyője derengett, amelyen egy újabb névtelen üzenet világított: „A sötétség mindent elfed. De engem nem.”