A múlt gyertyafényben

A sötétségbe borult első emeleti folyosón gyertyák sárgás, imbolygó lángja törte meg a kormos homályt. Fekete Zoltán dühödten ordított a telefonjába valahol a lépcsőfordulóban, a katasztrófavédelem legújabb ultimátumát emlegetve, miközben a lakók gyanakvó árnyakká zsugorodva lesték egymást az ajtóréseken át. Ekkor lépett be a kapualjon át Bezerédi Melinda. Nem törődött a zűrzavarral, egyenesen Erzsi néni ajtaja felé tartott, kezében egy megsárgult, kemény kartonborítékkal.
A kopogásra Erzsi néni sápadt, feszült arccal nyitott ajtót. Melinda szó nélkül nyújtotta át a családi hagyatékból előkerült régi fényképet. A gyertyafényben azonnal kirajzolódott a múlt: az öreg Bezerédi Ferdinánd büszkén állt Erzsi mellett, miközben a lábuknál a gyermek Melinda, Enci és Bálint játszottak. Egyetlen kép, amely egy pillanat alatt romba dönthette a ház évtizedes, kényes hazugságait.
– Ezt apám hagyatékában találtam. Látnia kellett – suttogta Melinda, de a hangja túl hangos volt a fojtogató, áramtalanított csendben.
A szomszédos ajtóból kilépő Szilágyi Marika zseblámpájának éles, fehér fénye épp ekkor pásztázta végig a folyosót. A fénysugár pontosan a papírlapra tapadt. Marika szeme elkerekedett a döbbenettől, ahogy felismerte a gyerekkori arcokat és a köztük lévő megkérdőjelezhetetlen köteléket. „Erzsi, hát ez...?” – suttogta döbbenten, miközben lent a sötétben Dr. Balog Henrik remegő kézzel zárta magára az ajtót, és Fekete Zoltán ma ismét körbejárt a házban, dörömbölve a lakóknál, mit sem sejtve a sarokban kibontakozó újabb titokról.