A zseblámpa sárga köre

Fekete Zoltán a zseblámpa imbolygó sárgás fényében lassan megfordította a megsárgult papírlapot. Szemöldökét gyanakvón összevonta, miközben a képen szereplő arcokat vizslatta. Bálint érezte, hogy a torkában dobog a szíve; a háttérben Dr. Szabó András földszinti rendelőjének résnyire nyitott ajtaja mögül az orvos rettegve, mégis feszült figyelemmel leste a folyosói fejleményeket. Az emeleti korlát árnyékából Kovács Tibor is előbújt, kezében egy fogót szorongatva, készen állva arra, hogy a legkisebb hangra visszahúzódjon a biztonságos magányába.
„Ez meg mi? Az öreg Bezerédi és... maga, Bálint? Mi folyik itt?” – kérdezte Fekete, hangjában a hivatali fensőbbség rideg szigorával. Mielőtt azonban komolyabban kérdőre vonhatta volna őket, a felső emeletről nehéz, katonás léptek zaja verte fel a lépcsőház csendjét. Az új lakó, a hallgatag ex-légiós lépett ki a folyosóra, szándékosan nagyot rúgva a rácsos ajtóba, teljesen figyelmen kívül hagyva a közös képviselő éjszakai csendrendeletét. Fekete arca eltorzult a dühtől a tekintélyét ért sértés miatt, de a fényképet továbbra is szorosan a markában tartotta.
Erzsi mama kihasználta a pillanatnyi zavart. Odalépett Bálint mellé, miközben apró, fürkésző szemeivel a sötétben bujkáló Szabó doktort figyelte. „András tegnap óta gyanakszik” – suttogta fojtott, sietős hangon a férfi fülébe. „Mindent tud Erikáról és a csecsemőről a rendelőben. Ha Fekete összerakja a képet a múlttal, a doki azonnal felad titeket, hogy mentse a saját bőrét a tartozásai miatt. Egyikőtök sincs biztonságban.” Bálint előtt hirtelen elsötétült a világ; a feszültség fojtogatóan nehezedett rá a sötét gangon.