A zsálya füstjén túl

Bartha Zsófia a kilences lakás küszöbén állt, kezében a még füstölgő zsályacsokorral. A lépcsőház nehéz, állott félhomályát átjárta a csípős füst, ami most kevésnek bizonyult a falakból áradó fojtogató feszültség ellen. Szabó Andrea remegő kézzel kapaszkodott a könyökébe; a nő szentül hitte, hogy a házat elárasztó rontás miatt szakadt meg az áram, s kergette őrületbe a lakókat. Zsófia érezte a felé áramló vak hitet, miközben az első emeleti korlát mögül Vincze Erzsi néni szokásos sziszegése csapódott feléjük, újabb hatósági feljelentéssel fenyegetőzve a bűzös tértisztítás miatt.
Zsófia tekintete az alsó lépcsőfordulóra tévedt. Balog Henrik mozdulatlanul, jéghideg türelemmel várta, hogy Fekete Zoltán golyóstolla a papírhoz érjen. Zsófiát marcangolta a dilemma. Mindeddig a fehér ruhák, a kristályok és a távolságtartó szellemi nyugalom mögé rejtőzött, de most szembesült a meztelen valósággal: a szomszédai a pánikban épp zálogba adták a jövőjüket egy gátlástalan magánhitelért. Ha most megmarad a passzív megfigyelő szerepében, a ház aura-tisztítása hamarosan a kilakoltatási végzések elégetésévé silányul.
– Andrea, most nem füstölőre van szükség – mondta csendesen, de olyan eréllyel, ami meglepte a mellette szorongó asszonyt. Zsófia határozott mozdulattal elnyomta a parázsló növényt a kőperemen, majd elindult lefelé a lépcsőn.
Ahogy a földszinti rendelő ajtajában feltűnt Dr. Szabó izzadt, megtört alakja, Zsófia megszólította a habozó közös képviselőt:
– Zoltán! Ha félelemből írja alá, pont azt adja meg neki, amire hajt. A hatóság ultimátuma jogi kérdés, nem árverési felhatalmazás. Ne tegye!