A zálogjegy árnyékában

Fekete Zoltán keze megállt a levegőben, mielőtt az ügyvéd golyóstolláért nyúlt volna. A zseblámpa sárgás fénykörében Balog Henrik mosolya csapdának tűnt, a lépcsőház falai közül pedig nyomasztóan szivárgott az áramszünet utáni vaksötét. A második emeleti korlátnál Erika szorította össze magán a kopott kardigánt; rettegő tekintete váltakozva tapadt a sötétbe burkolózott kapualjra és a földszinti rendelő csukott ajtajára. Ha a hatóság tényleg kiüríti a házat, a tegnap esti titok és a bérleti jogviszonyok átvilágítása végleg eltemeti őt.
– Zoltán, ne írja alá! – kiáltott le a harmadikról Molnár Máté, miközben Bianka ujjai fehéredésig szorultak a korlátba. – Nem adhatja zálogba a lakásainkat egy gátlástalan magánhitelért!
– Ha nem tesszük, holnap reggel bepecsételik a kaput, Máté úr – felelte Balog, s hangjában jéghideg, számító fölény csendült. – A katasztrófavédelem nem vár. Vagy az én tőkémmel indul meg a hálózat felújítása még az éjjel, vagy mindenki az utcán tölti a hétvégét.
Lenn a szuterénbe vezető lépcső alján Székely Ricsi hallotta a fentről lecsapódó szavak súlyát. A csempészett öblítős kartonok halkan zörrentek a kezében, ahogy szorult a hurok a nyaka körül. Ám a homályból előlépő ex-légiós nem fenyegetően lépett hozzá: megfontolt, gyakorlott mozdulattal átvette tőle a nehezebb dobozt, és a sötét kazánház felé bökött a fejével. Az öreg katona szemében váratlan remény csillant – a kialakuló kaotikus helyzetben a saját túlélési lehetőségét látta meg.
– Ezt elrejtjük, öcsém – suttogta a volt légiós oly halkan, hogy csak Ricsi hallja. – A hatóságiak úgyis fentre figyelnek. De ha Balog ráteszi a kezét az épületre, mindannyiunkat kisöpör innen.
Fent a korlátnál Erika hirtelen megszédült a feszültségtől. Amikor a földszinti magánrendelő ajtaja résnyire kinyílt, és Dr. Szabó árnyéka feltűnt a félhomályban, a nő tudta, hogy a tegnap éjszakai alkujuk már nem maradhat sokáig rejtve a lakók előtt.