A zárlatos éjszaka

A lépcsőházi lámpák váratlanul megrándultak, majd éles, szikrázó csattanással aludtak ki a földszinttől a negyedik emeletig. A hirtelen beálló vaksötétben csak a kapualj felől beszűrődő halvány utcai fény élezte ki a fordulóban rekedt alakok körvonalait. A főkapcsoló táblájából átható égett műanyagszag és sűrű, csípős füst szivárgott ki a lépcsőházba.
– A kismegszakító füstöl! Kiverte az egész tömböt! – kiáltotta rekedten Kovács Tibor, amint az első emeleti lakásából kilépve felkattintotta a nehéz, fémszáras elemlámpáját. A sárgás fénynyaláb élesen végigsöpört a falakon, elkapva Balog Henrik hűvös, de egy pillanatra megtorpanó arcélét.
Erzsi néni a korlátba kapaszkodott, miközben a sötétben felhangzó fémes pattogás jelezte, hogy a túlterhelt vezetékek még mindig izzanak a vakolat alatt. Bálint kihasználta a zűrzavart: megpróbált lefurakodni a lépcsőn Erika és a gyerek felé, ám Tibor bá elébe vágott, a pincébe vezető lejárat felé mutatva. „Ne menj le vakon, fiam! Az alagsori főelosztó zárlatos, és ha a régi vízvezeték is megadja magát a szuterén mellett, az egész hálózat áram alá kerül!”
A kilences lakás előtt Bartha Zsófia riadtan húzódott vissza a homályba, miközben odalentről Székely Ricsi léptei hallatszottak, aki a szuterén felől sietett felfele. A ház elöregedett gépészete megadta magát, s a sötétségbe burkolózó folyosón a bent rekedtek szorult légzését túlharsogta a vakolat mögötti sercegés. A vakító sötétségben a fenyegetés hirtelen kézzelfoghatóvá és égetővé vált mindannyiuk számára.