A jéghideg matematika

A lépcsőház hideg huzatában Balog Henrik lassan lépdelt felfelé, minden egyes neszét kiszámítva a feszült csöndnek. Drága bőrcipője ritmikus kopogása úgy visszhangzott a gangon, mint egy közelgő ítélet. Bálint a korlátnak feszült, ökle még mindig sajgott a rendelő ajtajának ütlegelésétől. Amikor az ügyvéd jéghideg tekintete rászegeződött, a biztonsági őr megfeszült – tudta, hogy ez az ember tartja a kezében Dr. Szabó adósságleveleit, és ezzel együtt az ő és Erika sorsát is.
Ekkor azonban Erzsi néni lépett eléjük a homályból. Nem a megszokott, gyanakvó házmester-tempóban mozdult; meglepő gyorsasággal, szinte ösztönösen védelmezőn állt Bálint és a közeledő ügyvéd közé. Egy pillanatra a kemény tekintete meglágyult, ahogy a férfira nézett, mintha nem egy haragos lakót, hanem a saját féltett titkát akarná megóvni a ragadozótól. „Zoltán ma is körbejárt a házban, Henrik” – sziszegte Erzsi néni, és a hangjában ott vibrált a rejtett düh. „Tudom, mit terveznek a közös képviselővel a felújítási alappal. Nem fogja tudni kitúrni a lakókat.”
Balog Henrik megállt a lépcsőfokon, szájsarka gúnyos mosolyra rándult. Nem válaszolt az öregasszonynak, de tekintete Bálintra siklott, elidőzve a férfi fáradt, éjszakai műszak előtti egyenruháján. „A törvények makacs dolgok, Erzsébet” – mondta halkan, fojtott eleganciával. „Aki nem tud fizetni, annak nincs helye a falak között. Bálint úr biztosan érti a matematika szabályait.”
A kilences lakás ajtaja mögül Bartha Zsófia sápadt arca villant meg a résben, kezében egy elhamvadt zsályacsokorral. Rettegve figyelte a jelenetet; a házat elárasztó feszültség már a levegőt is megmérgezte. Senki sem mozdult, miközben a földszintről újra felsírt a csecsemő.