A vízkígyó szorítása

A víz, amely eddig csak csepegett, most riasztó sebességgel ömlött le az első emeleti folyosó frissen meszelt falain. A sötétben, a cseppek fémesen koppantak a padlón, majd összegyűltek, lassan terjedő sötét foltot képezve, amely a gyerekszoba ajtaja felé kúszott. Tibor bá zseblámpájának remegő fénye egy pillanatra megvilágította a mennyezetről lógó, megduzzadt vakolatot, melyből már nem csak víz, hanem apró darabkák is hullottak. „Ez a tető… vagy a fenti cső!” – hörögte a villanyszerelő, de a hangját elfojtotta a lentről felzúgó, egyre idegesebb zsibongás.
A ház égett, vagy inkább fulladozott. A lakók ajtói már nem csak résnyire, hanem szélesebbre nyíltak. Erzsi néni sápadt arccal, szaggatottan kapkodta a levegőt. „Ez a vége… tudtam, hogy eljön ez a nap.” – suttogta, mintha egy régi jóslat teljesedne be a falak között. Kelemen Dániel, aki eddig a lakásában lapult, a folyosóra lépett, tekintete riadtan pásztázta a sötétben, mintha az ismeretlen üzenetek küldőjét a szivárgó vízcseppek között keresné. Lugosi Jenő, a szuterénből felzúgó panaszok után, most már a saját ajtajában állt, kezét remegve tördelve. A víz már a földszinti folyosót is elérte, és lassú, hideg csíkban terjedt a szőnyegeken.
Bálint tudta, hogy döntenie kell. Erika és a csecsemő Dr. Szabó rendelőjében voltak, bezárva, és a zsaroló orvos a kulcsot tartotta. De ha az egész ház összeomlik, semmi sem számít. Fekete Zoltán hangja fentről, mint egy megcsúszott karmesteré, most már valóban elveszett a vízcsobogás és a pánikoló lakók kiáltásai között. „Nyugalom! Mindenki maradjon a lakásában!” – zúgta, de a szavai süket fülekre találtak. A „tegnap esti titok” súlya, Dr. Szabó fenyegetése, és most ez a vízkígyó… Bálint érezte, ahogy a föld remeg a lába alatt. A folyosón, egy pillanatra, mintha megcsúszott volna, és abban a pillanatban a fejében élesen kirajzolódott a kép: a csecsemő, egyedül, kiszolgáltatva, miközben a víz mindent eláraszt.