A visító zseblámpa árnyékában

Bálint kihasználta, hogy a megrémült lakók figyelme a lépcsőfordulóban pöffeszkedő Balog ügyvédre szegeződött, és halkan megpróbált feloszonni a második emeletre. A sötét lépcsőfokok közötti botorkálás közben a saját szívverése még a falakról visszhangzó lakossági morgásnál is hangosabbnak tűnt.
A félemeleti pihenőnél azonban váratlan akadályba ütközött. Egy apró, sárgás fénycsóva villant fel a sötétben, majd a homályból előlépett Erzsi néni, kezében egy antik, kézi hajtányos zseblámpával, ami minden egyes tekerésnél panaszosan visított.
– Nem olyan gyorsan, Bálintkám! – sziszegte az öregasszony, és meglepő erővel ragadta meg a férfi kabátujját. – Zoltán ma is körbejárt a házban a megszokott hibalistájával, de nem azt kell figyelni. A doktor úr meg a maga jogásza hiába fenyegetőzik itt a főbiztosítékkal.
Bálint idegesen pillantott a háta mögé, rettegve attól, hogy Erika kikukucskál a résnyire nyitott ajtón, vagy Balog meghallja őket a fordulóból.
– Erzsi néni, most tényleg nincs időm... – suttogta szaggatottan.
– De erre van! – hajolt közelebb Erzsi néni, és a lehelete gyógynövényes cukorka illatát árasztotta. – A Nóra kisasszony táskája ma nem magától borult fel a kapualjban. Láttam a kukucskálón: egy orvosi vényekkel teli barna boríték gurult ki belőle, pont olyan fejléccel, amilyet a Szabó doktor rendelőjében használnak. Ugye milyen érdekes, hogy a patikárius Lívia pont tegnap vett át egy ugyanolyan csomagot?
Bálint gyomra görcsbe rándult. Az ártalmatlan szomszédi pletyka mögött felsejlő összefüggés azonnal még fojtogatóbbá tette a sötétséget.