A viaszolt papír ára

Az ismeretlen férfi egy kimért bólintással elbúcsúzott Encitől, majd lassú, kimért léptekkel kilépett a Miri Csemegéből. A kapualj nyirkos félhomályában megállt egy pillanatra, és átható tekintettel végigmérte a korlátnak feszülő Bálintot. Nem volt a szemében sem gyűlölet, sem meglepetés – pontosan tudta, kit hol talál ebben a házban.
Bálint torka kiszáradt, keze önkéntelenül az övére simuló táska szélére tapadt. – Mit keresel itt? – sziszegte halkan, ahogy az idegen átlépett a küszöbön, de a jövevény válaszra sem méltatta. Helyette magabiztosan a szuterénba vezető, dohos kőlépcsők felé fordult, ahonnan fojtogató hideg szivárgott fel.
A pincefolyosó homályában a kisemmizett ex-légiós megdermedt a közeledő léptek zajára. Az arca elfehéredett, ujjai görcsösen vájtak a málló vakolatú ajtófélfába. Tegnap este óta tudta, hogy a sötétség leple alatt elkövetett hibák nem maradnak következmények nélkül, de arra nem számított, hogy a múltja ilyen nyers közvetlenséggel sétál be a Vászoly utcába.
– Hoztam valamit, amit a tegnapi zárlat alatt hagytál a táskádban – szólalt meg az érkező halk, mégis parancsoló hangon, s a zakója belső zsebéből egy megviselt, viaszolt papírborítékot húzott elő. Bálint a korlát felett áthajolva figyelte a jelenetet. A gyomra görcsbe rándult: pontosan tudta, ha az a boríték nyitva marad, a tegnap esti titok az ő életét is maga alá temeti.