A viaszgyertya árnyékában

A villanás után visszatérő félhomályban Erzsi néni ajtaja halkan kattant, mint egy jól olajozott csapda rugója. Az öregasszony nem lámpával, hanem egy sárgás fényű, kopott viaszgyertyával a kezében lépett ki a folyosóra. Léptei meglepően nesztelenek voltak, tekintete azonban borotvaélesként fúródott a sötétben álldogáló Dánielbe.
– Késő van az ilyen sétákhoz, Dánielke – motyogta rekedten, miközben közelebb ért. – A fiatalok manapság túl sokat keresgélnek a sötétben. Azt hiszik, a képernyők mögött elrejthetnek bármit. Pedig a falaknak nemcsak füle van, hanem emlékezete is.
Dániel megdermedt, ujjai gépiesen rászorultak a zsebében lapuló, ismét megrezrenő telefonra. Erzsi néni elhaladt a reszkető Máté mellett, rá sem pillantva, és egészen Dániel küszöbéig lépdelt.
– Tudja, a Bálint gyerek is azt hitte, hogy senki sem látja, mikor a barna borítékokkal szaladgál – dőlt közelebb az öregasszony, szavaiból dohos papír és hideg mentol szaga áradt. – Enikő szegény mit sem tud az egészről. Azt hiszi, csupán távoli rokonokként segítik egymást, pedig Bálint vérvonala egészen máshova vezet ebben a házban. Ha a hatóság megérkezik a lakossági bejelentésre, nemcsak a villanyóra fog leégni, hanem pár hamis névjegy is.
Erzsi néni elmosolyodott, de a szeme jéghideg maradt. Egyetlen gúnyos pillantást vetett a még mindig szikrázó elosztódoboz felé, majd lassú, kimért léptekkel visszaindult a lakása irányába, nyitva hagyva a kérdést, hogy pontosan kire és miért hívta ki a járőröket.