A végrehajtó árnyéka

Dániel nem várta meg, míg a telefonja újra megrezren a markában. A szobai bezártság fojtogatóbbnak tűnt, mint maga a sötétség, így résnyire nyitotta az ajtót, hátha a folyosó hűvös huzata kisöpri a fejéből a fenyegető üzenetet. A lépcsőházban azonban cseppet sem volt nyugodtabb a klíma: Dr. Balog Henrik éppen ekkor lépett el Fekete úr ajtajától, és jéghideg eleganciával igazította meg a nyakkendőjét a sötétben.
Az ügyvéd arca viaszfehérnek tűnt a falakon cikázó zseblámpafényekben, de kimért fenségéből egy cseppet sem veszített. Amikor a harmadik emeletről lebotorkáló Molnár Máté majdnem felbukott benne a lépcsőfordulóban, Balog rá sem nézett, csak élből leadta a csapást.
– Ha a lakáshitelük törlesztésével is ilyen lendületesen haladnának, Máté úr, nem kéne jövő kedden a kényszerárverezési jegyzéket áttanulmányoznom – jegyezte meg elfojtott, de maró éllel. – Bianka kézműves szappanjai sajnos nem képezik a banki pótfedezet részét.
Máté torka kiszáradt a félelemtől. A földszinti kisbolt nyitott ajtajából ekkor Marika néni hangja szűrődött fel a gangra, amint épp az egyik lakónak súgta meg: „Zoltán ma már kétszer körbejárt a házban, de a kiflit még nem zálogította el az ügyvéd úr!”
Dániel a falhoz lapulva figyelte a jelenetet. Balog magabiztos szavai mögött baljós reszketés bujkált – az ügyvéd léptei túl kapkodóak voltak, mintha maga is menekülne a becsúsztatott boríték következményei elől. Ekkor a másodikon hirtelen szikrázott egyet az elosztó, és Bordás professzor hangja dörrent meg: „R = U/I, az isten szerelmére!”