A sötétség fojtogató csapdája

Erzsi néni ajtajának kattanása még ott visszhangzott a sötét lépcsőházban, amikor Dr. Balog Henrik nesztelen léptekkel kilepett a tízes lakás árnyékából. Hideg, kimért hangja szinte a falakból áradt, miközben a reszkető Máté vállára tette selymes, mégis fenyegető szorítású kezét.
– A határidő lejárt, Máté. A végrehajtás nem vár a villanyszerelőre – suttogta Balog, kihasználva a vaksötét nyújtotta védelmet, hogy újabb nyomást gyakoroljon a megszorult fiúra.
Mielőtt Máté válaszolhatott volna, a lépcsőforduló felől dühös léptek trappolása törte meg a feszültséget. Dr. Bordás András csörtetett lefelé, zseblámpájának csóvája vadul imbolygott a folyosó sárgás falain.
– Ki az a barom, aki megint lecsapta a kismegszakítót?! – kiáltotta a professzor haragtól elfulladó hangon. – R az U per I, az istenfáját! Hányszor kell még elmondanom, hogy ez a hálózat nem bírja el a sok illegális szemetet!
A kiabálásba hirtelen egy mély, tompa csattanás hasított bele az alagsor felől. A pinceajtó kinyílott, és a szuterénból Székely Ricsi rontott ki, arca halálsápadt volt a vakító fénysugárban. Kapkodva szedte a levegőt, és pánikszerűen csapta be maga mögött a rácsos ajtót.
– Ne gyújtson senki semmit! – ordította Ricsi, miközben a lépcsőkarfába kapaszkodva megtorpant. – Odalent elszabadult valami... szúrós, fojtogató gázszag ömlik a szuterén mögül!
A sötétben rekedt lakók egyszerre dermedtek meg. A kapualj hirtelen mindannyiuk számára közös csapdává vált: felettük a zárlatos hálózat, alattuk a terjedő gáz, miközben a hatóság kiérkezésének réme ott lebegett mindegyikük feje felett.