A viaszcsöppek nyomában

Bálint lassan fordult meg a rendelő zárt ajtaja előtt. A hideg izzadság lepte el a homlokát, miközben a lépcsőforduló felől közeledő gyertyafény imbolygó árnyékot vetett a kopott falra. Vincze Erzsi néni nem sietett. Otthonos magabiztossággal lépkedett a sötétben, kezében a kistányérra állított, csonkig égett viasszal.
– Hát maga meg mit dörömböl itt ebben a vaksötétben, Bálintka? – kérdezte az öregasszony, és a hangja meglepően éles volt a néma folyosón. – A doktor úr már régen bezárkózott. Bár ahogy látom, a villanyszámlát ő sem tudta kifizetni, mint ahogy a házban senki más sem.
Bálint a falhoz lapult, próbálta takarni a háta mögött lévő tölgyfa ajtót. – Csak… egy receptért jöttem, Erzsi néni. De a doktor úr már nem rendel – nyögte ki szaggatottan.
Erzsi néni csavart egyet a gyertyatartón, a viasz vékony sugárban cseppent a kőpadlóra. – Ártatlan dolog az a recept – bólogatott lassan, miközben apró, szúrós szemeivel Bálint arcát pásztázta. – De tudja, Zoltán ma is körbejárt a házban a főkapcsoló miatt, és azt mondják a kapualjban, hogy dr. Balog Henrik ügyvéd úr nem egyedül érkezett este. Egy barna borítékot hozott, meg valami végrehajtási papírokat Szabó doktor rendelőjére. És képzelje, Bálintka, Enci épp most jön fel a lépcsőn a szatyrokkal. Lent mondta Marikánál, hogy magát keresi, mert odaég a vacsora.
Bálint tüdejéből kiszaladt a levegő. A földszint felől valóban nehéz léptek visszhangoztak. Erzsi néni ártatlan mosolya mögött ott bujkált a dermesztő üzenet: pontosan tudta, ki ment be a rendelőbe a babával, és alig váRollingta, hogy a gyertya csonkig égjen.