A végzetes jegyzőkönyv — más fényben

A hallgatag feszültség a kapualjban olyan sűrű volt, hogy tompa vajkéssel is vágható lett volna – ez a képesség a lakók többségénél már-már művészi szintre fejlődött az évek során. Hirtelen egy ismeretlen, hivatalosnak tűnő, sötétkék kormányzati szedán gurult a járda széléhez. Szirénája diszkréten hallgatott, mintha nem akarná megriasztani a helyi vadvilágot (azaz a lakókat). Két szigorú arcú egyéniség, akikről azonnal lejött, hogy nem Jehova tanúi, lépett ki az autóból, gyanúsan végzetesnek tűnő irattartókkal a hónuk alatt.
Fekete Zoltán, még mindig szorongatva a bíborszínű felújítási hirdetményt, mintha egy nyertes lottószelvény lenne (ami a körülményeket tekintve különösen kegyetlen viccnek tűnt), igazított a nyakkendőjén. Tudta, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen, köszönhetően a legutóbbi névtelen bejelentések áradatának – nagy valószínűséggel Erzsi nénitől, akinek direkt vonala volt minden ismert, és talán még néhány ismeretlen bürokratikus intézményhez is. A katasztrófavédelem és az építésügyi hatóság emberei a döbbent lakók között vonultak, tekintetük végigsiklott a lepattogzott festéken, a gyanúsan pislákoló lámpákon és a pince felől terjengő, halvány, de annál kitartóbb gázszagon. Dr. Balog Henrik, aki éppen belépett a házba, tudatos, már-már diadalmas mosolyt villantott a látványra. Felújítási alap megduplázására vonatkozó követelése hirtelen kevésbé tűnt fenyegetésnek, inkább baljós előjelnek.
Egy szélvészgyors ellenőrzés vette kezdetét, a feszült hangulatú irattartók és felvont szemöldökök balettje, amely azzal tetőzött, hogy Fekete Zoltánt a zsúfolt, közös mosókonyhába terelték – ez volt az egyetlen helyiség, ami távolról egy irodára emlékeztetett. Az ajtó kattanva zárult, tompítva a bentről kiszűrődő komor bejelentéseket, de nem teljesen. Dániel, még mindig a saját digitális szellemével viaskodva, hideg verejték cseppjeit érezte végigfutni a gerincén. A levegő annyira feszült volt, hogy még Ricsi is, akinek általában minden alkalomra volt egy szellemes megjegyzése, csak szorongatta az öblítőjét, mintha egy különösen illatos mosószer nyilvános kivégzésének lett volna szemtanúja. Dr. Szabó eközben megtalálta a kulcsait, de most mintha a földhöz gyökerezett volna, arca az egyre fokozódó rettegés térképe volt.
Amikor Fekete Zoltán végre előbukkant, arca még az eddiginél is borzasztóbb, hamuszürke árnyalatot öltött, mintha egy frissen vakolt fal lett volna, amit örökös ködben hagytak megszáradni. Az irattartós duó követte, hangjuk most már elég hangos volt ahhoz, hogy az egész földszint hallja, szavaik baljóslóan visszhangoztak a feszült csendben. „Tisztelt képviselő úr,” kezdte a katasztrófavédelmi tisztviselő egy bíró súlyosságával, aki életfogytiglani ítéletet hirdet, „az épület jelenlegi állapota közvetlen életveszélyt jelent. Két lehetősége van, azonnali hatállyal. Vagy elindít egy azonnali, kényszerfelújítást, amihez a lakóknak azonnal ki kell fizetniük a *megduplázott* felújítási alapot, vagy az épületet hivatalosan lakatlanná nyilvánítjuk, és mindenkit kilakoltatunk.” Az ultimátum a levegőben lógott, vastagon és fojtogatóan, akárcsak a pince felől terjengő gázszag. A ház, amely régóta a kicsinyes sérelmek fortyogó üstje volt, most hivatalosan is a forráspontra érkezett.