A vádak árnyéka a folyosón

Dr. Balog lépteinek zaja még el sem halt a sötét folyosón, amikor Erzsi néni ajtaja résnyire nyílt. Az idős asszony beesett, haragtól feszülő arcát alulról világította meg a telefonja kék fénye. Nem a terjengő füsttel törődött, remegő mutatóujját egyenesen a kapu felé hátráló Bálintra szegezte.
– Azt hitted, nem láttalak tegnap este? – sziszegte Erzsi néni, hangjában fojtogató dühvel. – Ott suttogtál a sötét kapualjban azzal a nővel, miközben azt hazudtad, egész éjjel szolgálatban vagy! Mindent láttam a kukucskálón át!
A fordulóból ekkor nehéz, dacos léptekkel lépett elő Erika. Kabátját szorosan magára húzta, szemeiben hideg elszántság égett, ahogy végigmérte az öregasszonyt, majd Bálint felé fordult.
– Elég a hazugságokból, Bálint! – vágta rá Erika, hangja élesen csattant a visszhangzó lépcsőházban. – Tegnap éjjel mindent eldöntöttünk. Nem fogok tovább bujkálni a gyerekkel, csak azért, mert ez a ház a fejedre nőtt, és mert rettegsz a múlttól!
A korlátnak támaszkodva, a sötét sarokból egy rekedt hang szakította félbe őket. A kisemmizett ex-légiós lépett elő a homályból, arcát félig eltakarta a füst. Öklei fehéredtek a dühös feszültségtől; az ő egzisztenciája is romokban hevert, és nem bírta tovább nézni a suttogó színjátékot.
– Fogjátok már be! – morogta fenyegetően az ex-légiós, fenyegetően lépve egyet Bálint felé. – Tegnap este láttalak titeket azzal a barna borítékkal. Amíg ti itt a mocskos kis titkaitokon marakodtok, ránk gyújtjátok a házat! Ha miattatok lakoltatnak ki minket, esküszöm, nemcsak én fogok bukni.