A tízperces ultimátum

Dániel görcsösen megszorította a telefont a zsebében, majd anélkül, hogy választ várt volna Székely Ricsi idétlen beszólására, hátat fordított a korlátnak és megindult a saját lakása felé. Minden egyes lépésnél érezte, ahogy a háta mögött felmorajlik a lakók megrémült suttogása. Dr. Balog Henrik mozdulatlanul, jéghideg mosollyal nyugtázta a férfi menekülését, miközben Fekete Zoltán izzadó tenyérrel próbálta újra kézbe venni az irányítást a feszült gangon.
A lépcsőház alsó traktusából, a szuterén felől szúrós, fojtogató gázszag szivárgott fel a vékony padlódeszkák résein át, amire Bordás professzor morgó hangon próbálta felhívni a figyelmet, de a pánikba esett szomszédok közül senki sem figyelt rá. Dániel kulcsa megakadt a zárban. Kézfeje remegett; pontosan tudta, hogy a tegnap éjjel elhamarkodottan elküldött dokumentumok olyan láncreakciót indítottak el, amit már nem tud megállítani.
Ahogy átlépte a küszöböt és magára rántotta az ajtót, a kijelző újra felvillant a kezében: „A pincekulcs a postaládádban van. Tíz perced van, mielőtt a katasztrófavédelem lezárja az épületet.” A sötét előszobában állva Dániel tüdeje összefacsarodott. A felmondása óta lebegő egzisztenciális tönkremenetel réme most sürgető fenyegetéssé formálódott. Ha az ismeretlen zsaroló átadja a bizonyítékot Balognak, Dániel nemcsak a lakását veszíti el, hanem mindent.